bnf    /   volt egyszer egy hetilap   /   történet

bnf

Előzmények – Folyam, a szentendrei folyóirat
A Nagyítás története
1991-ben kezdődött, akkor, amikor a Szentendrén megjelenő Folyam című
irodalmi-művészeti periodika befejezte működését. Abban az évben állt fel a
folyóiratok támogatására fordítható forrásokat elosztó kuratórium, élén
Pomogács Béla elnökkel. 
A Folyam egyszerű
krédóval indult el 1989-ben: túllép a magyar irodalom és kultúra népi-urbánus
(és az összes többi) törésvonalán, teret biztosít mindennek, ami jó, érkezzen
bárhonnan, bárkitől. Egy szürke téli reggelen a HÉV-től hazafelé tartva a
Szamárhegyen lévő albérletem felé bekopogtam a városi tanács kulturális
osztályának vezetőjéhez, Szabó Ferenchez, és előadtam neki, hogy kellene egy
folyóirat a városban. Érdeklődve-hitetlenkedve nézett ugyan rám, de nem hajtott
el, hanem Aknay Jánoshoz irányított, aki akkor a képzőművész-szövetség Pest
megyei szervezetének vezetője volt. Azt mondta, egy olyan településen, mint
Szentendre, biztosan nem indulhat folyóirat az ő támogatásuk nélkül. (Sosem
derült ki, így akart-e finoman lerázni vagy valóban ezt gondolta megvalósulás
útjának.) Miután gyorsan kiderült, nincs szükség hosszadalmas győzködésre,
mellette áll János is, Hann Feri és Bereznai Péter is, néhány hónap múlva lett
folyóirat. Sikerült egy világra nyitott, sokszínű, sokízű, fiatalokra figyelő kiadványt
létrehozni. A kiadás költségét a K&H Banktól kaptuk; bementem Duna parti
fiókba, elmondtam a tervet a vezető asszonynak, aki akkor sem rutinszerű, ma
már szinte elképzelhetetlen gesztussal adott száznyolcvanezer forintot.
Nyomdaszámlára lett pénz, honoráriumot nem tudtunk fizetni, ennek ellenére
érkeztek jobbnál jobb kéziratok, ami azt jelentette, a szerzők értik és
támogatják is a lap szemléletét és célját. Ilia Mihály a Magyar Rádióban
fiatalok által elindított két fontos vállalkozás egyikeként beszélt róla, a
másik a Nappali ház volt. 
Másképp ítélte meg a támogatásról döntő kuratórium.
Nem érdekelte a szándék és az elvégzett munka, csak a nagyobb fokozatba
kapcsolt háború, amelyben végül a magyar irodalom két évtized alatt felszámolta
társadalmi presztízsének jelentős részét. Nem kellett olyan orgánum, amely
túllép a frontokon, éppen azokat akarták megerősíteni. Csontos János így ír
erről Angyaldekameron című könyvében: „A mutatványszám talán túl jól is
sikerül, mert amikor Brumival (ez lennék én – bnf) meginvitálnak a túlélésükért
küzdő folyóiratok bellatóhervatagi vésztanácskozására, kakukktojásnak,
szükségtelen trónkövetelőnek tekintenek benneteket. A házigazda Paszomány nem
is rejti véka alá: ez háború, harc a pénzért, az új rezsim kánonjáért.”  Támogatták
a Nappali házat és nem adtak pénzt a Folyamra. A döntést persze
lapítás-sunyítás kísérte, hiszen nem utasították el a pályázatot, helyette úgy
tettek, mintha nem érkezett volna meg hozzájuk, miközben a kezünkben tartottuk
az ajánlott küldemény feladását igazoló blankettát. 
Szolgált viszont
néhány nagyon fontos tanulsággal a Folyam. Legelőször is azzal, hogy ha nem
akarjuk folytatni a ránk öröklődött frontolást, ha túl akarunk kerülni egymás
kiszorításán, azt csak egy sokkal gyakrabban megjelenő újsággal lehet elérni.
Kiderült az is, az irodalom (kultúra) szereplőinek jelentékeny része
kényszerűségből elfogadja ugyan a kialakult kereteket, létezik benne, de sem
jónak nem tartja, sem a fenntartásában nem érdekelt. 
A folyóirat megszűnése
után Nagy Atilla Kristóffal bementünk a Cserépfalvy Kiadó (ott jelentek meg
akkor a könyvei) igazgatójához, Békés Tamáshoz, és mondtuk neki, indítani
kellene egy új kulturális-közéleti hetilapot, amelyik más, nyitottabb és tágabb
szemhatárú, mint az Élet és Irodalom. Atillát a Folyam révén ismertem meg.
Elküldte közlésre készülő Komjáthy-monográfiájának egy részletét. Felhívtam,
mondtam neki, hogy nem tudunk honoráriumot fizetni. Azt válaszolta, hagyjam,
nem érdekes, a lap szimpatikus és jó, szívesen jelenik meg benne ingyen is.
Gyorsan szót értettünk. A teljesen különböző hátterünk ellenére volt bennünk
valami közös: a világ sokkal színesebb és érdekesebb annál, minthogy az ember
bezárja vagy engedje bezárni magát az örökölt-tanult lövészárkok valamelyikébe.
Kevés nyitottabb és érzékenyebb embert ismertem nála. 
Békés Tamás egy
feszélyezően hosszú percig merően-érdeklődve nézett ránk, mikor előadtuk, miért
jöttünk. Majd azt mondta, nagyon nagy szükség lenne egy ilyen lapra, közben
pedig kivitelezhetetlen őrültségnek tűnik. De próbáljuk meg, hátha… Volt még
néhány megbeszélésünk, mielőtt végleg kiderült, Tamás jól gondolta már a
legelején: lehetetlen. Ezek némelyikén részt vett a kiadó velünk egykorú
munkatársa, akit Braun Róbertnek hívtak. Hetilap nem lett, nem sokkal később
elindult viszont az ő főszerkesztésével egy negyedévenként megjelenő folyóirat,
a Café Bábel.  

undefined