bnf / életrajz
bnf
Nyírbátorban születtem 1965. október 30-án. Azt mondják, közel öt kilóval jöttem a világra, nem volt könnyű velem anyámnak. Ha más okokból, de ez később is igaz maradt. Egy Encsencs nevű nyírségi zsákfaluban nőttem fel, olyan vidéken, amelyik sosem tartozott az ország szerencsés sorsú régiói közé. Eszmélésem tere a hetvenes évek magyar faluja, ez a zárt, tagolt, sokszor szolidáris, sokszor kegyetlen, ezerszínű és -ízű, működő univerzum és életforma, amelynek egykori színeit és ízeit, illetve az emlékét valószínűleg az én korosztályom viszi magával a feledésbe.
Apám a futball megszállottja és fanatikus Újpest-szurkoló volt, ezt örököltem. Némi malíciával azt szoktam mondani, utoljára akkor volt büszke rám, amikor kétévesen, selypen, de fejből el tudtam sorolni az akkori Dózsa kezdőcsapatának Szentmihályival kezdődő összeállítását, benne többek mellett Sóvárival, Noskóval, Káposzta Benővel, Dunai II-vel, Benével, Göröccsel, Fazekassal. Ha valaki akkor, a szombati körkapcsolások hallgatása közben azt mondja, lesz majd a televízióban olyan mecs, amit nem nézek meg, sőt az lesz a kevesebb, amelyik leültet a képernyő elé és ott is tart, biztosan hibbantnak gondolom. De ahogyan kiveszett a nagyság a magyar fociból, a kreativitás és a szenvedély, úgy lett számomra egyre érdektelenebb. Nézem a mai jóindulattal is középszerűnek mondható szerencsétlenkedést és egyszerre érzem kiváltságosnak magamat és sajnálom a fiamat, mert én még láttam olyat, ami neki nem adatik meg, magyar futballistákból álló magyar csapatokat, amelyek felvették a versenyt koruk európai és dél-amerikai topklubjaival.
Az encsencsi futballcsapat valamikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, az álló sor közepén apám
Anyám fontosnak tartotta, hogy legyenek a házban könyvek, rendelt két sorozatot a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattól (ma már a név is úgy hat, mintha valami groteszk és/vagy elitista káromkodás lenne), amit aztán részletekben fizetett ki. Volt benne minden a krimitől az ismeretterjesztő és történeti kiadványokon át a magyar és külföldi, klasszikus és kortárs irodalomig. Akkor valószínűleg ő sem gondolta, hogy ez lesz döntő hatással az életemre.
Rokonok nagyanyám Kanadában élő nővérének látogatásakor, középen anyám és apám
Anyámmal az encsencsi ház udvarán
Jó tanulóként minden érdekelt, s éppen ez, az újdonságok iránti fogékonyság vitt a Debreceni Vegyipari Szakközépiskolába – a kémiát kezdtük legkésőbb, azt hiszem hetedikben tanulni –, amely közben felvette Erdey-Grúz Tibor nevét. Egy év kellett, hogy kiderüljön, a vegyészet nem lesz az én világom, de végigcsináltam, mert olyan közösségbe kerültem, amelyik azóta is fontos része az életemnek. Lázadó kamasz voltam, s mi más lehet egy természettudományos iskolában a lázadás legtökéletesebb eszköze, mint az irodalom, a versek. Kassák, Éluard, Aragon, Tristan Tzara, minden, ami avantgárd, plusz a narancsszínű JAK-füzetek sorozatban megjelent Ver(s)ziók, a fiatal magyar költők kísérletei jelentették mindennapi olvasmányainkat, beszélgetéseink és vitáink tárgyát. Ez alatt az idő alatt kezdtem el újságírást tanulni a Juhani Nagy János vezette újságíró stúdióban, a Hajdú-Bihar megyei Naplóban jelentek meg az első cikkeim.
Harmadik osztályban (1982–83), a szerves kémiai laboratóriumban
Bogácson, az évenként tartott osztálytalálkozók egyikén
Voltam képesítés nélküli napközis nevelő a
szülőfalumban, dolgoztam Debrecenben táviratkézbesítőként, a Házgyárban. Miután
Budapestre kerültem gyártottam zománcfestéket a Lampart Vegyipari Gépgyárban, voltam
korrektor a Nyomdaipari Fényszedő Üzemben és a Szikra Lapnyomdában, közben
több-kevesebb rendszerességgel csepeli panelházak lakásaiba kopogtam be a
Közvéleménykutató Intézet kérdőíveivel. Elszegődtem fénydublőrnek Menahem Golan
Hanna háborúja című filmjének forgatására, egy hónapig bírtam a teljes
semmittevést.
Kéri Piroskával az Abisszus bemutatóján, a MU Színházban
1989-ben egyéves Eötvös ösztöndíjat kaptam az első
könyvem megírására. A könyv elkészült, a benne szereplő elbeszélések egyikével
megnyertem a szombathelyi Életünk folyóirat, egy másikkal a debreceni Partium
Irodalmi Társaság országos novellapályázatát 1991-ben. Abban az évben
indítottuk el Szentendrén a Folyam című irodalmi, művészeti folyóiratot,
amelyik vállalása szerint leveti magáról a magyar kultúrát megosztó
népi-urbánus ellentétet, befogadó lesz és nyitott a világra. Végül öt számot
élt meg, eltemette a magasabb fokozatba kapcsolt, máig nyúló kultúrharc.
1994-ben
befejeztem az első regényemet, amely 2001-ben jelent meg. A saját presztizsét
leépítő, a magyar élettől messzire költöző irodalom akarnokok mozgatta
viszonyai egyre jobban taszítottak, belekezdtem egy nagyregénybe, az írás
fontos volt, de sem a publikálás, sem az önadminisztráció nem tűnt annak.
Dolgoztam napisajtóban (Új Magyarország, Napi
Magyarország, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap), szerkesztettem vagy tördeltem lapokat
(Magyar Vasárnap, Romano Nyevipe, Terézváros), folyóiratokat (Rom Som, JEL),
könyveket (Fekete korall 2), részt vettem irodalmi, kulturális tévéműsorok
készítésében (Prospera – TV4, Attitűd – CityTV), csináltam dokumentumfilmeket
(Móricz Zsigmond nyomában) és -sorozatokat (Előtér, Peremvidék), éltem
sajtóelemzésből, szerveztem nyilvánosságkonferenciákat.
2009-ben sikerült
létrehozni a Nagyítás című hetilapot, lényegében a Folyam krédójával. (Története
és archívuma itt.) Ez vezetett vissza az irodalomhoz, illetve annak belátásához,
hogy minden strukturális nyűg, töredezett, mérték nélküli tér dacára fontosabb,
mint azt a manapság közkeletű, felületes kép mutatja.
Száraz Miklós Györggyel Nagyítás-esten, Szombathelyen
Száraz Miklós Györggyell, Szente Anitával, Horváth Júlis Borbálával és Kerékgyártő Györggyel az Y könyvbemutatóján, az Eötvös10-ben
undefined